Általános iskolában -még bőven az előző(?) rendszerben- egyszer írni kellett órán egy fogalmazást, aminek az volt a címe, hogy „Ha én lennék a miniszter”. Nem nagyon értettem akkor a feladatot: mégis milyen miniszter? Külügy? Hadügy? Belügy? Pénzügy? Ahogy emlékszem, az osztálytársaim szépen vették az akadályt, míg én az idő nagy részében ezt a nem elhanyagolható kérdést próbáltam megoldani.

A közgazdász társadalomban konszenzus van arról, hogy a válság kapcsán született kormányzati intézkedések finoman szólva is elégtelenek. Sajnos a bértámogatási rendelet kapcsán én sem tudtam mást írni: annak feltételrendszere olyannyira lehetetlen, bonyolult és értelmetlen, hogy csodálkoznék, ha lenne bárki az országban, aki igénybe tudná venni.

A kormányzat másik intézkedése sem nevezhető elegánsnak. A munkaidőkeret 24 hónaposra emelésével a KKV szektor szereplői nem biztos, hogy élni tudnak. Egyrészt egy 24 hónapos munkaidőkeretet követni, adminisztrálni nagyon komoly munka. A munkavállalók, és a munkáltatók nagy része is bizonyosan képtelenek lesz rá, ez az időtartam egyszerűen túl hosszú. Másrészt az ilyen rendkívül hosszú munkaidőkeret a családos munkavállalókat lehetetlen helyzet elé állíthatja. Ezért ezt a megoldást személy szerint nem tartom egy elegáns megoldásnak, de erről már sokan írtak.

Az nyilvánvaló, hogy ilyen vagy olyan okokból a kormányzat nem kíván „munka nélkül” pénzt juttatni a bajba került munkavállalóknak. Itt azért egy pillanatra álljunk is meg. A kormánynak ugyebár nincs pénze. A kormány a mi pénzünket, befizetett adónkat osztja szét, tehát bármilyen formában is juttat vagy nem juttat jövedelmet azoknak, akik bajba kerültek, azt mindenképpen a (magyar és EU-s) adófizetők közössége fogja finanszírozni. Ebből a szempontból tehát a kormányzat „szűkmarkúsága” értelmezhetetlen, hiszen ha adna támogatást, azt mindenképpen jövőbeli önmagunktól adná. Tehát a kormányzat a későbbi önmagunktól felvett hitelt adná oda azoknak, akik most bajba kerültek.

Kérdezték tőlem, hogy én hogyan oldanám meg ezt a helyzetet úgy, hogy az a költségvetést ne terhelje, mégis érdemi segítséget jelentsen mindenkinek.

Mostanában a járvány miatt elterjedt, hogy „lapítsuk le a görbét”. Nos, gazdasági oldalról sem kell mást tenni, mint ellaposítani a görbét. A jelen helyzet szempontjából igazából mindegy, hogy az állam támogatást ad (amit aztán adóban visszafizetünk), vagy kölcsönt ad (amit aztán hiteltörlesztésként fizetünk vissza). Könyvelési oldalról nem mindegy: a támogatás hiányt generál, míg a kölcsön nem.

Nos, a munkahelyek megőrzése és a munkavállalók (így a kereslet és az egész gazdaság) víz felett tartásához, a segélyezés elkerüléséhez véleményem szerint nem kellene mást tenni, mint kontrollált formában kölcsönt adni a munkavállalóknak: munkáltatói kölcsönt, vagy bérelőleget, ha úgy tetszik, a jövőbeli bér terhére.

Az általam javasolt megoldás első eleme az lenne, hogy az SZJA tv. 72. §-ában a válsággal kapcsolatosan adómentessé kellene tenni a munkáltatói kölcsönöket. Így a munkáltatók az itt javasoltak szerint kölcsönnel segíthetnék a munkavállalókat: https://bullshitnelkul.blog.hu/2020/03/31/hogy_ne_kelljen_elkuldeni_es_ha_megis_el_kell_a_munkaviszony_fenntartasa_es_megszuntetese_valsag_ide

A munkáltató a korábbi bér egy meghatározott (maximum 80) százalékáig a munkavállaló bérét kiegészíthetné kamatmentes munkáltatói kölcsönnel, vagy ha egyáltalán nem tudja foglalkoztatni, akkor a felszínen maradáshoz szükséges mértékig juttathatna számára havi rendszeres kölcsönt, amíg helyreállnak a dolgok. A 08-as bevallásokból a kiinduló kereset ismert, szóval a visszaélések lehetősége korlátozott.

A munkáltatónak ehhez egy dologra volna szüksége: refinanszírozásra. Ezt a forrást az állam bőven képes biztosítani.

Egy másik dolog, amire szükség volna, az bankgarancia az esetlegesen fizetésképtelenné váló munkavállalók kölcsönei után. Ez azért nem olyan drága mulatság.

Egy harmadik dolog egy eszközkezelő, aki a munkáltatóktól az esetlegesen nem fizető követeléseket megvásárolja. Ezt kockázatot talán az ország közössége képes vállalni.

Ezzel a módszerrel sem a munkáltatót, sem az államot jelentős költség nem terhel, a munkavállaló pedig később, amikor jövedelme eléri a válság előtti szintet, a kölcsönt fizetése meghatározott százalékából törleszthetné.

Ezzel a módszerrel mindenki kontrollált körülmények között juthatna megfelelő jövedelemhez, mégsem szorulna segélyre. A törlesztést pedig akár a diákhitelhez hasonló konstrukcióban is meg lehetne oldani anélkül, hogy a munkavállalót lehetetlen helyzetbe hoznánk.

Szóval ha én lennék a miniszter, én biztos, hogy valahogy így próbálnék segíteni a kialakult helyzeten.